Életpályája

Méhes György, polgári nevén Nagy Elek, Kossuth-díjas író 1916. május 14-én Székelyudvarhelyen született.

Az erdélyi magyar irodalomba meseíróként, regényíróként, színműíróként, műfordítóként írta be a nevét. A második világháború utáni erdélyi gyermekirodalom megteremtőjeként Csoóri Sándor nevezte el őt a Nagy Mesélőnek. Mindeközben Erdély egyik legmeghatározóbb színpadi szerzője is lett.

1917-ben, a román hadsereg Erdélybe történt betörésekor a család Kolozsvárra költözött, így a kolozsvári Református Kollégiumban végezte a középiskolát (1933), az I. Ferdinand-Egyetemen pedig jogi diplomát szerzett (1938), de ezt követően érdeklődése teljes mértékben a színház és újságírás felé fordult.

Pályáját a II. világháború előtti szellemi vonulathoz kapcsolódóan kezdte Kolozsváron. Írói ethosza, a klasszikus értelemben vett erdélyi polgári értékrendben gyökerezik. A Pásztortűzben színikritikái, a Hitelben tanulmányai jelentek meg. 1938–44 között a Keleti Újság munkatársa. Korai publicisztikai tevékenységével a diktatúrák, a totalitárius, nacionalista és xenofób társadalmi erőszaktétel ellen száll síkra kivételes bátorsággal. A tordai harcok idején 1944 őszén írta meg Magyarok és románok c. vezércikkét a Keleti Újságba. Ebben, még a német megszállás alatt, állást foglalt az egymás ellen uszított két nép testvéri jövőjéért.

A II. világháborút követően „Az új rendszer elgáncsolta, a balos dogmatikus türelmetlenség kiszorította az újságírásból, s eltiltotta addigi névhasználatától”.  Így felvette az egyik tudós őse, Méhes György nevét. Kiszorítottságára műfordítással is reagált, miközben egyre újabb – súlyos üzeneteket hordozó – „álmeseregényeket” írt, mint a Gyöngyharmat Palkó, Rapsonné vára, Szikra Ferkó, Világhíres Miklós.

Még 1948 és 1950 között a Falvak (Dolgozó) Népe munkatársa lehetett, 1950 és 1952 között a Művelődési Útmutató szerkesztője, majd 1956-ban rövid ideig a Napsugár című gyermekirodalmi lap főszerkesztő-helyettese. Ezt követően élete végéig szabadúszó volt. Tucatnyi meséskönyve – nagy klasszikus elődeihez méltón életkortól függetlenül – mindenkihez szól. Varázslatos meseregényei, az igazságról, emberségről, tisztességről, szeretetről, reményről megfogalmazott – a korban egyedülálló – hitvallással érnek fel. Ezzel párhuzamosan évtizedeken keresztül jelentek meg ifjúsági regényei (Gyémántacél, Három fiú meg egy lány, Győzelmes Gábriel, A tizenkét éves felnőtt)

A hatvanas években a drámaírás felé fordul. Egyfelől az egykorú társadalmi élet visszásságaiba bevilágító vígjátékaival (33 névtelen levél; Duplakanyar; Drága gyermekeim; Az nem igaz, hogy ez igaz, heten, mint a gonoszok), másfelől történelmi groteszkbe öltöztetett drámai szatíráival jelentkezik: a Barbár komédia a népeket megosztó nagyhatalmi politika fortélyait figurázza ki, a Noé bárkája a társadalom hitvány elemeinek túlélésére utal, a Jerikó pedig a személyi kultusz és a diktátor karikatúráját adja, s benne az elégedetlenek forradalma dönt kőfalat. Vígjátékait, szatíráit évtizedeken keresztül hatalmas sikerrel játszották az erdélyi magyar színházak. Ezzel egyidőben, a hatvanas évek elején kezdi el írni vidám, családi regénysorozatát (Micsoda társaság, Leleplezem a családomat, Tatárok a tengeren, Kilenc vesszőparipa).

A hetvenes évek végétől jelennek meg felnőtt regényei. Első szakmai sikerét az 1982-ben megjelent önéletrajzi jellegű, a Bizalmas jelentés egy fiatalemberről című regénnyel érte el, amelyben kendőzetlen őszinteséggel mutatja be a korszakváltás ellentmondásait. A regény úgy az olvasók, mint a kritikusok körében osztatlan sikert aratott. További regényeiben is a Trianon előtti és utáni erdélyi társadalmat örökíti meg emberi sorsokon keresztül. (Orsolya, Emmi, Gina, Kolozsvári milliomosok).

Magyarországon átütő sikert a kétezres években az Ulpius-Ház kiadásában megjelent polgári regényeivel ért el, melyek közül mindegyiket meg lehetett találni az olvasói sikerlistákon. 100. születésnapja ünneplésének közeledtével a Cerkabella által újra kiadásra kerültek Méhes György vidám családregény sorozatának kötetei, melyek mind töretlen sikernek örvendtek az olvasók körében.

Romániában Vasile Alecsandri-díjat, valamint a Kolozsvári Írók Társasága irodalmi díját kapta meg, Magyarországon a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét (2000) és Kossuth-díjat (2002), Ausztriában pedig a Bécsi Európai Akadémia díjával tüntették ki.

Méhes György évtizedeken átívelőt, maradandót alkotott. Az írásai ma épp annyira aktuálisak, megérintőek és nem utolsó sorban humorosak, mint megszületésük pillanatában. Az író 2007. április 10-én, 91 éves korában hunyt el.

Csoóri Sándor, Kossuth-díjas költő (Kossuth-díj ajánlás – 2001):

„…Méhes György lett a Nagy Mesélő. Ô lett Erdély „Láthatatlan embere”, a csöndes és titkos ellenálló, hiszen, aki mesét ír diktatúrák ideje alatt, végig arról beszél, hogy a gonosznak el kell tűnnie, s az igazságnak pedig győznie kell. Arról, hogy az adott szó szent, az együvé tartozás ugyanígy. Egy nemzet gondolkodásának íratlan alkotmánya a mesekincsében van. Minden jogérzék csíra formájában benne fejeződik ki, s ez lesz később a felnőtt ember öröksége. Méhes György kivételes irodalmi szerepét kivételes módon kell újraértékelnünk ma.”

Faludy György, Kossuth-díjas író, költő (Kossuth-díj ajánlás – 2001):

„…Én az ô könyvében láttam a Flaubert vagy akár Voltaire kezdte polgári irodalomnak a megtestesítését, igazi alakokat, igazi történetet, és amellett végig leírhatatlanul érdekeset. Egyik oldalt a másik után ettem – ha szabad így kifejeznem magam- és gyönyörködtem benne. Nagy élmény volt, mert rendkívül ritka az ember életében, hogy olyan könyv kerül a kezébe, melyben csak gyönyörűsége van.”

Kányádi Sándor, Kossuth-díjas költő (Kossuth-díj ajánlás – 2001):

„…Generációk nevelkedtek Erdélyben az ő elsősorban ifjúságnak szánt regényein, elbeszélésein, meséin. Évtizedeken át mindenekelött – és nem többek között – az ô írásaiból tanulhattuk, ismerhettük meg az iskoláinkból kirekesztett történelmünket… Ô a romániai magyar színjátszás, kivált a Kolozsvári Magyar Színház legtöbbet játszott, túlzás nélkül állíthatom, legsikeresebb, legnagyobb nézősereget vonzó színpadi szerzője volt. Darabjai zömében a mi mindennapi életünket vitte színre, minden más szerzőnket fölülmúló mesterségbeli tudással, színpadi ismerettel.”

Lászlóffy Aladár Kossuth díjas költő (Kossuth-díj ajánlás – 2001):

” …Hosszú életében igen értékes, árnyalatokban gazdag, a szülőföldjét, Erdélyt, de mindig az egész magyar kultúra ügyét, színvonalát szolgáló mûvet hozott létre, a gyermekirodalomtól a színpadi alkotásokig.”

Sütő András, Kossuth-díjas író (Méhes György 80. éves dokumentumfilm – 1996):

„…Amit legjobban csodáltam, az ô olthatatlan kedélye volt. Nem a permanens lágyszívû mosoly persze, hanem az idő ostobaságainak fölébe emelkedő irónia, az intellektuális fölény derűje és humora. Amikor aztán deszkára lépett, megszólalt színpadi munkáival, azok szatirikus mondandójával, frissességével, jól szerkesztettségével egyből meghódította Erdély magyar színházait és közönségét. Mi volt a titka? A szatirikus hangvétel, a sémákat felborító bátorság. Igen, ez volt a titka. Bátorságot mondok, mert akkor kezdte ô feszegetni a társadalmi kritika, az aktivista ostobaság ketreceit, amikor azokban még ott volt az oroszlán. Ezt azért nem szabad elfelejteni. És amit a meséiben, kalandos történeteiben a gyerekeknek, az ifjúságnak írt! Ott járt ô bizony a mesemondással Benedek Elek tiszta levegőjű magaslatain. Máig is élő és eleven hatással.”

Szőcs Géza, Kossuth-díjas költõ (Méhes György posztumusz Osztrák Tisztek Egyesületének Lovagkereszt kitüntetésen laudáció – 2014):

„…A diktatúra alatt végig töretlen moralitással, a hatalomnak tett legkisebb kompromisszum nélkül, közel fél évszázadon keresztül, új meg új generációknak vált tanítómesterévé, akik műveiből sajátították el a humánum és morál alapértékeit. Pártokhoz a legnehezebb időkben sem tartozó, klikkekhez nem húzódó töretlen tartása, sötét időkben kitartó szorgalma – példaképül szolgálhat ebben a könnyen megtántorodó világban. Legjobb írásaiban a példázatok La Fontaine-i tisztaságúak. A meseregény álruhájába öltöztetett társadalomkritikai kérlelhetetlenség a társadalmi utópia mûfajában a legjelentősebb magyar szerzők művei mellett jelöli ki e könyvek helyét. Ami igazán jelentős íróvá teszi Méhest, az a veleszületett epikai készsége. Ha Méhes György történeteit valaki más mesélné el, még ha szinte azonos szavakkal is, nem tudna ugyanúgy hatni. Ráadásul olyan közegben sikerült neki újra és újra beszippantani olvasóit, amikor a proletkultos, Zsdanov-elvtárs féle elvárások mellett a sznobizmus is tombolt: ne írjon az író proletárirodalmat, hanem írjon úgy, mint Proust, Joyce, vagy Updike. Ahhoz, hogy erre nemet mondjon az alkotó, épp olyan nagy bátorság és szellemi autonómia szükségeltetett, mint a hivatalos politika diktátuma elleni. Méhes György ezt is meg tudta tenni.”

Kötő József, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke (Kossuth-díj ajánlás – 2001):

„…Erdélyben a második világégés után több évtizeden át Méhes György táplálta az anyanyelvi szóval együtt az erkölcsről és a tudásról szóló alapismereteket 4000 oldalnyit kitevő meséivel, meseregényeivel, ifjúsági regényeivel az új nemzedékbe; 19 színdarabjának közel 2000 előadásán több tízezer nézőt gyűjtött a totalitarizmus éveiben az anyanyelvi szó végváraiba, a romániai magyar színházakba; közel 2000 oldalnyit kitevő regényeiben megírta a Trianon utáni erdélyi magyar lét krónikáját. Munkássága, sajátossága révén, iróniával telített humorának katartikus ereje, művelődésünk minőségileg is fontos fejezetét alkotja.”

Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar PEN-központ elnöke, a HÉT c. lap főszerkesztôje (Kossuth-díj ajánlás – 2001):

„Drámaíróként a magyar polgári dráma legjobb hagyományait éltette tovább kivételes mesterségbeli tudással, a totalitárius diktatúrát bíráló éllel. Prózaíróként a sajátos erdélyi világ történeteit mondta el pontosan és lenyűgöző erővel. Az ifjúságnak és a gyermekeknek írt művei a legjobbak sorába emelték. Több, tartalmas, olvasmányos és ugyanakkor társadalomrajzban elmélyült, lélektani árnyalatokban gazdag regénye, illetve kisregénye figyelemre méltó értéke a magyar prózának.”

Élek, s hogy meddig, nem tudom,

meghalok, bár nem akarom,

megyek s egész utam titok:

csoda, hogy jókedvû vagyok.

– mondogatom magamban a tizenötödik századi Magister Martinus sorait.

Igen, jókedvű vagyok, az is voltam egész életemben, még akkor is, amikor nem volt okom reá. Jókedvű voltam és az is leszek utolsó leheletemig, annak ellenére, hogy többé-kevésbé kiismertem már az emberi világot, már amennyire az a lélegzetvételnyien rövid élet alatt lehetséges. Kiismertem és megértettem, hogy részvételre, bíztatásra van szükségünk, bátorításra… mindannyiunknak, és jó kedélyre, minél több jókedvre.

Ezért írtam – még magam is ifjan – mesét a gyermekeknek. Mesehőseim, Gyöngyharmat Palkó, Szikra Ferkó, Világhíres Miklós az igazságért küzdöttek csavarintos utakon settenkedő gonoszok ellen. Győztek, mert végül is – ebben hinnie kell a meseolvasónak – az igazság győz, nehéz küzdelemben, néha reménytelennek tűnő helyzetekben is.

Ezért írtam vidám regényeket, jókedvû tudósításokat azokról, kiket legjobban szeretek, a családomról (mi ugyanis egy úgynevezett családias család vagyunk), meg néhány barátomról is. Így született meg a „Micsoda társaság”, a Tatárok a tengeren”, a Leleplezem a családomat” és a „Kilenc vesszőparipa” s így írom most kicsi unokámról a „Csodálatos nagypapá”-t. Úgy érzem, még a tragikus végű „Orsolya” is az egyetlen, megismételhetetlen élet értékére figyelmeztet.

Ezért írtam vígjátékokat; több, mint egy tucatot. Köztük a „33 névtelen levél”-t, a „Heten, mint a gonoszok”-at, a „Dupla-kanyar”-t, a „Barbár komédiá”-t, a „Drága gyermekeim”-et, meg a „Noé bárkájá”-t. Mindezeket bíztatónak szántam, mert lehet és érdemes vállalni, hinni, küzdeni a jobb sorsért, az emberi élet megrontói ellen.

Ha szerette a közönség a darabjaimat, ha kihallotta belőlük a bíztató szót, akkor nem írtam és nem éltem hiába.

Méhes György